Írások

Médea

Részletek:

“Sokat járt a diszkóba. Nem találta, akit keresett. Nagyon elfáradt. Egy hajnalban, hazafelé menet a klubból nézte a szürke traverzek között kifeszített magasfeszültségű vezetéket. Milyen komoran, méltóságteljesen állnak ezek az oszlopok a ködben, közöttük kifeszítve a szürke kábelek. Nem is szürke, közelről nézve fekete, mint a halál. Igen, a halál lakik ezekben a vezetékekben. Ha átdobnék rajtuk egy másik kábelt, végén egy féltéglával, szénné égnék. Én magam is fekete lennék, mint a vezeték, és a halál. De nem csak halál lakik ezekben a kábelekben. Hiszen egy várost ellátnak energiával, fénnyel. Hol van a titok? Mi szelídíti meg a halált, hogy élet legyen belőle? Lehet, hogy ha magamban megszelídítem a halált, élet lesz belőle. Sőt másoknak is életet tudok adni? Mit szólsz ehhez Médea? Médea nem válaszolt. Ott sem volt.”

“Egyszer, amikor már haza indult a Rock Klubból, fáradtan, csalódottan, Morzsi ott állt a lépcsőlejárónál, azzal a kimondhatatlan rajongással a szemében, amivel csaka nők tudnak nézni. Őt nézte, rá is köszönt, be is mutatkozott. Dani egyszerűen morgott valamit, és tovább ment. Elszalasztotta Morzsit. És még hányat. Neki mindig az kellett, akit ő nézett ki magának, aki feltűnő volt. Sosem azt akarta, aki őt szerette, hanem akiről ő gondolta, hogy majd szeretni akarja. A mai napig előtte van, hogyan nézett rá Morzsi.”

Tovább a könyvhöz:

Médea – Bohus Gábor

Elfesztiválás:

“Misa és a barátai hajnalban indultak a fesztiválra, a szürkületben aligvoltak még autók az úton. Miközben áthajtottak a néma városon, a sárgán villogó lámpák alatt, Misa igazából nem tudta, mit várjon ettől a naptól. Nem járt még azon a helyen, csak annyit tudott, hogy úttalan utak vezetnek oda, híres a rendezvény, és sokan lesznek. Az Alföld, a homok, és a barátai jelenléte
viszont megnyugtatta. Biztos jó lesz.”

“Kora délután volt. Felettük állni látszott a napkorong a horizonton, mintha odaszögezték volna. Izzott, izzadt minden. A fehér sörsátor alatt, a barna sörpad mellett, sokan ültek, de a szomszéd asztalnál nem volt senki, csak egy német házaspár lógó nyálú kutyájuk társaságában. Így biztosak lehettek benne,
hogy a titkaikat csak ők hallják:

-“Mi fogott meg benne? – kérdezte a múzsa. “A szépsége és a harmónia, amit az öltözködése tükröz” – válaszolta Misa – “nekem ez a szépség hiányzik azéletemből. A férfiak világából ez hiányzik. Mindig is egy szép, harmonikus családot szerettem volna. És szép nőt. Baj ez? Rossz vagyok én ezért? Láttam, a múltkor ajándékot adott valakinek. Egy rózsaszín szív volt rajta, és egy
bonbon mellé. A színek passzoltak. Én soha nem tudnék ilyen harmóniát előállítani, én csak vágyom rá, hogy valaki megadja nekem. És ő talán meg is teremtette volna nekem, ha meg akarta volna. “

-“Hogyhogy meg akarta volna? Ezt nem értem!” – kérdezte a múzsa

- “Hát nem
úgy van, hogy jön a szerelem, a semmiből, eltalál minket Ámor nyila, szerelmesek leszünk, és a szerelmünkért mindent megteszünk?”

-“Majdnem. De van egy ezredmásodperc valahol az első találkozáskor, ahol a lehető leghidegebb, legszámítóbb módon történik meg a döntés: ‘akarom őt
szeretni’. És utána borít el mindent a szerelem, feledtetve ezt az első, nagyon is
prózai pillanatot. A szeretet valahol ott kezdődik, hogy az ember kimondja: ‘akarlak szeretni’

-“És mit lehet tenni, ha elmúlik a szerelem?” – kérdezte ismét a múzsa. “Olyan nincs” – mondta Misa, és nagyot nyelt. – “Ha minketten kimondják ismét: ‘Akarlak szeretni’ és elkezdik keresni együtt a tudást, és a hitet, visszajön, ami elment.

Tovább az íráshoz:

elfesztivalas-bohus-gabor

 Átalakulás

Misa szerelme ezen a ponton kezdett egy modern defibrillátorhoz hasonlítani. Egy ponton lebénul a szív, újra kellene éleszteni az érzést, a reményt, a hitet. Hogy van folytatás, van remény. Vagy végre elfelejteni, mert már csak kínlódás az egész, azt a mosolyt, azt a szeretetet a másik nem adja meg, hiszen nem akarja megadni. Semmi nem jön tőle már, ami táplálná, a hitet, a reményt. Béna a szív, már csak a sokk segít.

Az ember tudja mit kellene tennie, hiszen tanulta, hogyan kell használni a defibrillátort. Csatlakoztatjuk, bekapcsoljuk, gombot megnyomjuk. No de ez manapság már nem így megy.  Az ember bekapcsolja, és vár, míg a szoftver elindul. Vár. Vár. Utána a defibrillátor elmondja a szokásos szöveget, nem lehet átugrani, az ember már régen csinálná, amit kell, de nem, a gép, nem hagyja. Ilyeneket mondogat:

NE VESZÍTSE EL A NYUGALMÁT!

NE ÉRJEN A BETEGHEZ! RITMUSELEMZÉS FOLYIK.

SOKK JAVASOLT. TÖLTÉS

NE ÉRJEN A BETEGHEZ! NYOMJA MEG A VILLOGÓ GOMBOT A SOKK LEADÁSÁHOZ.

SOKK LEADVA. MOST MÁR HOZZÁÉRHET A BETEGHEZ.

Közben telik az idő. Haldoklik a szív. Késik a sokk. Végül elhal az érzés is, és jó esetben néhány szép emlék marad.
De nagy a tehetetlenség, Istenem!

Tovább:

atalakulas-bohus-gabor